DAVE: - Király volt, legalábbis akkoriban úgy éreztem. A Primal Screammel turnéztunk és ők minden áldott este átkopogtattak hozzám: "Mr G! Nincs véletlen egy kis anyag magánál?" Mindig jöttek, de az volt a  különbség köztük és köztem, hogy ők tudták , hol van a határ.

De nem csak az énekesnek vannak problémái, Martin például  nem bírja megállni, hogy ne igya le magát minden este a sárga földig, Andrew pedig az amerikai szakasz elején idegösszeomlást kap - régi segítőjük, Daryl Bamonte beugrása nélkül befuccsolna a koncertsorozat.

DAVE: - Martin sem volt valami jó passzban akkoriban. Egyszer, egy átmulatott este után- kábé akkortájt, mikor Kurt Cobain meghalt- ketten ültünk a szobámban és beszélgettünk. Jól be voltunk rúgva, amolyan " mindenkit szeretek" hangulatban voltunk, és akkor arról kezdett el beszélni, hogy Istentől kapta a dalszerzés képességét, de úgy érzi, most elveszíti ezt az a jándékot a pia miatt. Aztán azt mondta: "Te vagy az, aki képessé tesz arra, hogy megőrizzem ezt a képességemet. Te vagy a csatorna a gondolataimnak." Ez volt a legszebb dolog, amit valaha is mondott nekem.

A hosszú összezártság és az állandó stressz azonban nem enged túl nagy teret a lírának, a tagok közötti viszony annyira elmérgesedik, hogy Alan Wilder 1995 nyarán bejelenti, elhagyja a Depeche Modeot. Ezzel a zenekar legképzettebb zenésze távozik, az a figura, aki hosszú éveken át az olyannyira jellegzetes DM - hangzás felelőse volt.

DAVE: - Bár most igazán jól megvagyunk a bandában a többiekkel, nekem mégis nagyon hiányzik Alan, mint ember. Ráadásul Ő egy olyan zenei igazgató-féleség volt, nagyon keményen tudott dolgozni,és muzikálisan össze tudta hozni azokat a különböző dolgokat, amiket mi egyenként akartunk megvalósítani.

MARTIN: - Alan azt mondta, főként azért lépett ki a zenekarból, mert a munkamegosztást nem találta egyenlőnek. Nos, ha így is volt, a feladatokat mindig is Ő osztotta el, szóval nem volt mire panaszkodnia. Annak idején, amikor Vince kiszállt, hihetetlen nagy szerencsénk volt,  mert akkoriban még túlontúl fiatalok és naivak voltunk, ezért nem gondolkoztunk túl sokat kilépésének következményein. Bár az első naptól kezdve Ő volt a vezető erő a zenekaron belül, Ő volt az egyetlen, aki szenvedélyesen hitt a sikerben és Ő küldözgette el a demóinkat az összes lemezkiadóhoz, mégis mi egyszerűen bementünka stúdióba nélküle, felvettünk egy új számot és eszünkbe sem jutott, hogy az esetleg nem lesz sikeres. Mikor Alan otthagyott minket, azt sem tudtuk, játszunk-e még valaha együtt.

A helyzet ekkor valóban nem túl rózsás: a Los Angelesben élő David öngyilkosságot kísérel meg, '96-ban pedig túladagolja az anyagot - másodperceken múlik, hogy nem távozik végleg az élők sorából.

DAVE:- Azt hiszem, az egész a félelem miatt volt, megijedtem attól, hogy elvesztem a számomra fontos dolgokat. Elkezdtem úgy viselkedni, ahogy azt mások elvárták tőlem és közben teljesen elfelejtettem, milyen is vagyok valójában. És amikor rájöttem , már késő volt. Azelőtt mindig azt hittem, csak azért akarnak az emberek barátkozni velem, mert a DM tagja vagyok. Ezért próbáltam magam mindig kivonni a társaságból és amikor rákaptam a heroinra, azt vettem észre, nincs szükségem senkire. Hazudnék, ha azt mondanám, egy ideig nem élveztem ezt. De aztán elmúlt az újdonság varázsa és egyre nyomasztóbb lett a dolog. Iszonyú depresszióssá váltam, tudod, mint mikor azt látod, bármibe is fogsz, az félresikerül, úgyhogy inkább nem csinálsz semmit, csak bámulod a tv-ben az időjárásjelentést napi 12 órán keresztül. Azt hiszem, az öngyilkossági kísérleteim valamiféleképpen segélykiáltásoknak foghatók fel - mindig figyeltem arra, hogy legyen körülöttem elég ember, aki meg tud menteni, ha szükség van rá. A legrosszabb az egészben az volt, hogy úgy tűnt, Fletch-et és Martint csak azért érdekli, nehogy meghaljak, mert akkor lőttek a Depeche Mode-nak. Három év alatt talán ha egyszer, vagy kétszer hallottam felőlük, és ez nagyon rosszul esett. Mielőtt bevonultam volna elvonókúrára, Mart kiabált velem és én sírva tettem le a telefont. Azt hittem, soha többé nem dolgozom velük.

Aztán másképp alakul: az egymással megbékélő három tag stúdióba megy és néhány kiegészítő muzsikus (köztük az egykori Living Colour-basszista Doug Wimbish, a Can-dobos Jackie Liebezeit és a gitáros B.J. Cole) segítségével elkezd felvételeket csinálni. A munka végül 15 hónapig tart.

MARTIN: - Azt gondoltuk, ha lesz néhány új dalom, bemegyünk a stúdióba és megnézzük, mihez tudunk kezdeni velük. Csak pár számot akartunk felvenni, amiből esetleg single lesz, de aztán annyira élveztük a munkát, hogy úgy döntöttünk, megcsináljuk az egész lemezt. Így született az Ultra.

DAVE: - Az Ultra készítése közben sokkal magabiztosabbá vált az éneklésem. Úgy éreztem, valami olyat csináltam, amire csak én vagyok képes. Hosszú időn keresztül nem fejlődtem semmit, de akkor, azt hiszem, tényleg hozzá tudtam tenni valamit a DM hangzáshoz.

Az Ultra - bár hiányzik belőle az Alan által képviselt ipari hangzás - sikeres visszatérésnek bizonyul, a zenekar azonban, először története során, mégsem indul koncertezni a lemezanyaggal.

DAVE: - Azt hiszem a rajongóink megértették, miért nem mentünk turnéra az Ultra megjelenése után. Egyszerűen nem voltunk felkészülve az utazásra, túl nagy feladatot jelentett, hogy egyáltalán együtt tudtuk tartani a zenekart és fel tudtuk venni a lemezt. Miután Alan kivált a bandából, újra kellett gondolnunk, hogyan tegyük dolgainkat, hogyan töltsük ki az űrt, amit az Ő távozása okozott.

S míg a zenekar saját "újjászületésén" dolgozik, a rajongók nem maradnak csemege nélkül - piacra kerül a Depeche Mode munkássága előtt tisztelgő lemez, rajta többek között a Cure, a Meat Beat Manifesto és az Apollo 440 egy-egy átirata.

MARTIN: - Az a legnagyobb elismerés, amit egy zenekar kaphat, ha a kortársai felvállaják, hatással volt rájuk és időt szakítanak arra, hogy feldolgozzanak egy pár számot. Ez a mostani lemez ráadásul sokkal érdekesebb, mint a korábban megjelent hasonló darabok (Skandináviában volt néhány), mert sokkal színesebb a paletta, nem csupán elektronikus feldolgozások vannak.

DAVE: - Érdekes hallani, ahogy más zenészek megfogják a dalaidat és megcsinálják őket a saját látásmódjuknak megfelelően. Legjobban a Smashing Pumpkins Never Let Me Downja tetszik, teljesen más, mint amit elvárna tőlük az ember. Az a furcsa helyzet állt elő ezzel a számmal, hogy jobban szeretem az Ő verziójukat, mint a miénket!

'98 őszén aztán beindul a gépezet: a tribute-lemezt egy, az utolsó 12 évet átfogó válogatásalbum követi, rajta a nagy slágerek mellett egy új dal, az Only When I Lose Myself, melynek kislemez-verziói további új felvételeket tartalmaznak. A zenekar egyenesben van.

MARTIN: - Bár nem csináltunk új lemezt, azért felvettünk egy-két új számot, amelyek azt hiszem magukért beszélnek. Az atmoszférájuk azt sugallja: Hé, egészségesek vagyunk, jól érezzük magunkat és minden rendben van velünk! Kell ennél több?

DAVE:- Soha életemben nem éreztem még ennyire jól magam. Az elmúlt néhány év olyan volt, mint egy horrorisztikus utazás, de legalább megtanított arra, hogy nem szabad elfutni a felelősség elől. Nem vagyok már 21 éves, és nem mondhatom mindenre azt, hogy bazdmeg! Ugyanakkor rájöttem arra is, hogy nem tudom megoldani a környezetemben élők minden gondját - most azt hiszem megtaláltam az egyensúlyt az életemben, és erre nagyon büszke vagyok.

A lemezt ráadásul turné is követi - 4 év szünet után négy hónap koncertezés.

ANDREW: - Legutóbb kissé túlterveztük a turnénkat. Annyi állomást iktattunk be, amennyit már képtelenség volt ép ésszel elviselni. Így aztán, mikor befejeztük a turnét, azt gondoltuk, ez volt az utolsó DM koncertsorozat. Csakhogy azóta csináltunk egy lemezt, amit nagyon szeretünk, ráadásul most megjelent ez a best of album is, amin az elmúlt 10-12 év legjobb dalai szerepelnek, ezért úgy döntöttünk mégis útra kelünk. Az Ultra után egyikünk sem volt olyan állapotban - sem lelkileg,  sem fizikailag - hogy kibírtuk volna a turnézás okozta feszültséget. Most inkább kevesebbet tervezünk, aztán, ha jól érezzük magunkat a koncerteken, maximum még hozzácsapunk egy két dátumot tavasszal .

MARTIN:- A múltkori turné majdnem hazavágta a zenekart, úgyhogy most hoztunk egy-két szabályt, amit be fogunk tartani. Én például csak kétszer iszom egy héten...

DAVE: - Használni fogunk egy pár dolgot, amit az Ultra felvételein is, így például most az egész show alatt lesz egy élő dobos a színpadon. Ez persze teljesen meg fogja változtatni néhány régi dal hangzását. Már alig várom, hogy megint közönség előtt játsszunk!

A turné európai állomásain egyébként Anton Corbijn (a zenekar látványfelelőse, megannyi fotó, lemezborító és klip elkövetője, a mostani koncertek hátterének tervezője) filmet forgat, de hogy ez a nagyközönségnek szánt, vagy promóciós alkotás lesz-e, még nem tudni. Mint ahogy az is csak pletyka, hogy a DM szerepel majd a Cure dalaiból válogató, '99-re tervezett albumon. Egy biztos: saját lemezre még legalább másfél évet kell várniuk a rajongóknak.

MARTIN:- Most nem igazán gondolkozom új dalok írásán, jobban leköt, hogy felkészüljek a turnéra. Majd ha onnan visszajöttünk, akkor nekiülök, de nem hiszem, hogy 2000-nél előbb új lemezt adnánk ki. Nem dolgozunk annyira gyorsan. Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy voltunk képesek minden évben felvenni egy albumot a pályánk elején.

Ki tudja, hiszen akkor még azt sem gyaníthatta senki, hogy a banda története ilyen hosszúra nyúlik majd. Az a négy srác csak egy lemezt akart csinálni...

DAVE:- Sokszor gondolom azt, hogy a DM története egy mozifilm, ahol Martin az író és a rendező, én pedig a főszereplő, akinek az a dolga, hogy átadja az érzéseket a nézőknek. Ő a fej és én vagyok a szív. A DM az egyik nélkül sem lenne az, ami.