Miért gondoltátok, hogy épp most van itt az ideje egy ilyen válogatás-albumnak?

AF: Nem kis teljesítmény tőlünk egy „Best Of” album megjelentetése, de jelenleg olyan népszerűek vagyunk, mint talán még soha.

Ha visszatekintetek az olyan korai slágerekre, mint a „New Life”, vagy a „Just Can’t Get Enough”, akkor ez már csupán nosztalgia a számotokra, vagy egy kicsit azért feszengtek miattuk?

AF: Hogyne! Ha megnézed az akkori klipjeinket… Végül is, gyerekek voltunk még, 18-19 évesek. Tudom, hogy ez közhelyesen hangzik, de gyakorlatilag a közönség szeme láttára nőttünk fel.

Martin, Amikor Vince kiszállt a bandából a „Speak And Spell” után, nem volt benned valamiféle félelem?

MG: Azt hiszem, nagy szerencse volt, hogy olyan fiatalok, és naivak voltunk, és nem igazán foglalkoztunk a távozásának a körülményeivel. Egyszerűen csak lefoglaltattuk a stúdiót, és bevonultunk felvenni a következő kislemezt. Azt hiszem, még csak eszünkbe sem jutott, hogy esetleg nem lesz sikeres. Szükségszerű volt, hogy Vince épp akkor hagyja el a bandát. Azt gondolom, ha mindezt öt évvel később teszi, akkor jóval nagyobb zűrzavart okozott volna, mert túl sokat agyaltunk volna az egészen.

Éreztétek a karrieretek során, hogy valamifajta úttörő szerepet töltötök be?

AW: Az igazat megvallva, soha nem értettem igazán, miért is vagyunk ilyen hatással a dance kultúrára, és a technora. Az emberek folyton azt kérdezték, hogy „Nem érzitek, milyen hatással vagytok másokra?”, és én nem tudtam hova tenni ezt az egészet. Számomra ugyanis, nem a technológia volt a legfontosabb dolog az együttesben. Az csak valami használni-, kipróbálnivaló dolog volt, a legfontosabbak azonban maguk a dalok voltak. És véleményem szerint, ez most is így van. Nyitottak voltunk a technika által nyújtott új dolgokra, és, hogy ez által rengeteg újfajta hangzással, és az elektronikával kísérletezhettünk. Szóval, a dal volt az alapja a felvételeinknek, és egyszer csak elkezdtek minket a techno, és dance zenék előfutáraiként emlegetni, ami elég fura volt a számunkra. A mai napig nem értem, mi lenne a köztünk lévő kapocs. Úgy gondolom, a dance zenének sokkal inkább van köze az elektronikus zene úttörőihez, mint pl. a Kraftwerk-hez, a Tangerine Dream-hez és a DAF-hoz, meg a hozzájuk hasonló, 70-es évek végi német elektro-csapatokhoz.

A „People Are People” 13. lett az amerikai listákon. Fontos pillanat volt ez a számotokra?

AF: Amerika egy teljes sokk, és meglepetés volt a számunkra. Két kisebb turnét nyomtunk le ott, amiből a második komplett bukás volt. Dave akkoriban távolíttatta el az egyik tetkóját, és emiatt az egész turnén fel volt kötve a karja, ami nem igazán jött be a közönségnek. Ráadásul, a szintetizátoraink is csődöt mondtak, szóval teljes katasztrófa volt az egész. Úgyhogy, azzal hagytuk ott Amerikát, hogy „Nem létezik, hogy Amerika valaha is elfogadja a mi zenénket”, olyannyira a rock volt ott mindennek az alapja. Szóval, nem is igazán foglalkoztunk velük az azt követő négy évben. Amikor azonban bejelentettük az újabb turnénkat, pillanatok alatt elfogytak a jegyek. Volt egy masszív slágerünk, és azóta fantasztikus ott minden körülöttünk. Nem tudom megmondani, mi ennek az oka, mert mi soha nem céloztuk meg tudatosan az amerikai közönséget.

Mit gondolsz az együttes tagjai közt meglévő speciális viszonyról? Hogyan jellemeznéd ezt?

AW: A Depeche Mode mindig is egy furcsa együttes volt, ami az összetevőket illeti. A tagok, akik a bandát alkotják, illetve alkották, nagyon különbözőek, és mindannyian elég különös személyiségek. Hogy emberek egy ilyen csoportját, milyen fúzió tartja össze, ami hosszú évekig működött, illetve működik, azt lehetetlenség megválaszolni. Nem sokszor keveredtek össze az együttesen belüli szerepeink, eléggé el voltunk egymástól szeparálva.

A dolgok tehát ’85-től kezdve jól mentek Amerikában. A „Some Great Reward” és a „Black Celebration” közti időszakban tapostátok ki magatoknak azt az utat, ami a „Violator”-nél, majd a „Songs Of Faith And Devotion”-nél csúcsosodott ki?

MG: Én ezt nem így látom. Számomra a drasztikus változást a „Black Celebration” hozta. Úgy érzem, onnantól egyfajta vezérfonalat követnek az albumaink. Szinte mindent kedvelek, amit azóta adtunk ki. Ha végiggondolom a ’86 előtti időszakot, akkor azért van egy-két dolog, amit ma nem igazán szeretek. De onnantól, elég büszke vagyok a kiadványainkra.

A „Music For The Masses” megjelenésének idejére hatalmas rajongótábort építettetek ki. Ez az az album, amit lelkesen üdvözöltek az Államokban is.

AF: Néha vicces rizikót is bevállalunk. A „Music For The Masses” egy szóviccnek indult, amit mindenki értett, leszámítva a németeket. A címet egy „Music For The Millions” nevű albumtól kölcsönöztük, amit még Martin vásárolt. És úgy gondoltuk, hogy humoros volna egy „Music For The Masses” címűt megjelentetni. Végül tényleg „zene a tömegeknek” lett belőle, amikor volt az a fellépésünk a Rose Bowl-ban, ami talán a karrierünk csúcspontja. És ez nemcsak számunkra volt nagy dolog, hanem az amerikai alternatív zenének is sokat jelentett.

1990-ben aztán jött a „Violator”, olyan kislemez-sikerekkel, mint az „Enjoy The Silence”, és a „Personal Jesus”. Milyen meggyőződéssel vettétek fel ezt az albumot?

MG: Bizonytalanok voltunk abban, hogy egyáltalán kommerciális lesz-e. Úgy gondoltuk, hogy főleg Amerikában kell majd megküzdenünk vele, hogy egyáltalán játsszák a rádiók. És hatalmasat tévedtünk.

A „Violator”-ből hatmillió példány fogyott, a rákövetkező „Songs Of Faith And Devotion” pedig, number one lett az USA-ban, és az Egyesült Királyságban is. Ezzel az albummal vette kezdetét egyfajta eltávolodás a korábbi stílusotoktól. Több rockos elemet vittetek bele. Ez így lett kitalálva, vagy egyfajta zenei fejlődésen mentetek keresztül?

DG: Nem, ez nagyon is eltervezett dolog volt. Sok időt töltöttünk külön, mielőtt elkezdtük felvenni a „Songs Of Faith And Devotion”-t, és újra akartuk értelmezni a Depeche Mode-ot. Martin jött ezekkel a dalaival, melyek a rockosabb oldal felé hajlottak, sokkal bluesosabbak voltak, sokkal inkább rock ’n’ roll jellege volt az egésznek. Én meg Los Angeles-ből hoztam magammal az ottani zenei behatásokat, amikkel találkoztam. Voltam néhány koncerten, ahol egy Jane’s Addiction nevű banda játszott, és amikor láttam, micsoda energia vibrál ezek között a srácok között a színpadon, azt gondoltam, „Wow! A Clash óta nem láttam ilyesmit!”, és ez az egész fantasztikus volt. Valamit magammal akartam vinni ebből az érzésből. Azt akartam, hogy keményebbek legyünk, és így is tettünk.

És ezen a turnén jutottatok el odáig, hogy a szálloda négy különböző szintjén laktatok, négy különböző autó vitt titeket, négy különböző testőr kíséretében?

MG: Majdnem így történt. Úgy értem, Dave gyakorlatilag csak magával volt elfoglalva. Alan is teljesen befelé fordult. De én és Andy együtt jártunk iskolába, és kb. 11 éves korunk óta ismerjük egymást, így nekünk mindig egy autónk volt, és amennyire emlékszem, egy emeleten is laktunk.

És milyen körülmények között találkoztatok ezek után?

AF: Hát, volt egy kis pihenő, aztán tartottunk egy találkozót Alan-nel. Jómagam, Martin és Alan. Alan azt mondta, „Úgy döntöttem, hogy kilépek, ennyi.” és ez elég is volt, kezet ráztunk, és elváltunk. Dave-ről azt sem tudtuk, hogy éppen hol van. Azt hiszem, Alan úgy gondolta, hogy ezzel vége, nem lesz több album. De aztán kiderült, hogy a Depeche Mode-ban még van spiritusz, és még semminek nincs vége. Martin újra dalokat akart írni, Dave pedig, énekelni. És tudod, a rock ’n’ roll is egyfajta drog, újból szükséged van a kreativitásra.

A legtöbb Depeche Mode dalnak rendkívül spirituális, és érzéki a témája. Milyen hatással van ez rád, hiszen te énekled őket, mégsem a te tolladból származnak? Volt már olyan, amiről úgy gondoltad, „ezt nem éneklem el”, vagy többnyire egyetértesz azzal, amit Martin ír?

DG: Az én előadásmódom eléggé különbözik attól, amit ő megír. Martin dalai emberi kapcsolatokról, szerelemről szólnak, amit bárki megélhet, de az én élményeim mások, szóval az, ahogy eléneklem őket, eléggé különbözhet attól, ahogy ő tenné. De a szövegei inspirálnak engem, elgondolkodtatnak a saját kapcsolataimról, arról, mit is gondolok a világról, hogyan is látom a szerepemet benne.

Még mindig odaadó rajongók hada vesz körül titeket. Mit gondoltok, miért?

DG: Ez több dologból tevődik össze. Martin dalai minden kétséget kizáróan személyes hangvételűek, és mindannyiónkat érintő dolgokkal foglalkoznak. Szóval, magadra ismerhetsz bennük. Úgy gondolom, sok rajongónk velünk együtt nőtt fel, velünk vannak a kezdetek óta, és biztos vagyok benne, hogy sokan közülük már otthon a saját családjuknak mutatják meg a lemezeinket. Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy ilyen régóta létezünk. Ez csak néhány együttesnek sikerült.

A Depeche Mode még mindig egy rendkívül népszerű banda. Büszkék vagytok erre?

DG: Ó, igen. Már csak arra is, hogy 25 évet együtt tudtunk tölteni. Ezt túl is kellett élni. Nem sok esélyt adtam pedig magunknak. Talán, több a közös bennünk az olyan bandákkal, mint a U2, vagy az REM, mint a hozzánk hasonló kortárs-zenekarokkal.

Hol látjátok a Depeche Mode helyét 2006-ban?

DG: Nem igazán illünk bele sehova, és nem is illettünk soha. Nincs még egy olyan együttes, mint a Depeche Mode, aki úgy dolgozna, tenné a dolgát, mint mi. Ez egy teljesen egyedi dolog, neked pedig, bele kell élned magad, mert ez valami annyira más, és azt hiszem, pont ez a Depeche Mode egyik erőssége!